HARMADIK FEJEZET

melyben Sonja Delmar szalonnás tojást eszik és Simon Templar telefonál

 

Az ezüst kávéfőző barátságosan zümmögött, amikor tíz óra körül Sonja Delmar lejött a nappaliba; a sült szalonna illata a sistergés neszével kellemesen vegyült el a levegőben. A szobát valaki alaposan kitakarította, a nyitott ablakon át ragyogó szeptemberi napsütés áradt be. A másik ajtón szinte ugyanekkor Roger lépett be, egyik kezében serpenyőt, a másikban egy gyorsforralót tartott.

– Bocsásson meg a primitív kiszolgálásért – jegyezte meg.

– Sajnos, nincs személyzetünk… túlságosan sokat láthatnának.

A lány mintha meglepődve nézett volna rá; Roger rájött, hogy az éjszaka érthető módon nem vett róla tudomást, hiszen arcát és kezét alaposan bekoszolta a sikertelen rikkancs szerepéhez. Sonja az Angyal sokféle köntösének egyikét viselte, ez jade-zöld színben pompázott, az ujját felhajtotta, a köpeny széle a padlót söpörte, de Roger azon töprengett, vajon látott-e már valaha pompásabban öltözött nőt. A körülmények miatt nem álltak rendelkezésére szépítőszerek, de friss szépsége semmit sem veszített varázsából. S ha Roger szívét nem ejtette volna rabul az első pillanatban, most akkor is beleesett volna a mosoly láttán, amellyel a lány a szakácsművészetét jutalmazta.

– Szalonnás tojás! – mondta. – Ez a kedvenc reggelim!

– Nekem is – szólalt meg Roger és ezzel megpecsételték a barátságukat.

Ennek ellenére a férfi bánatos megadással vette észre, hogy a lány mintha keresne valakit. Kérdés nélkül megadta a felvilágosítást.

– Az Angyal elment, hogy személyesen szerezzen valami ruhát magának. Nemsokára itt kell lennie.

– Az Angyal… Nincs más neve?

– A legtöbb ember Angyalnak szólítja – felelte Roger. – Az igazi neve Simon Templar.

– Simon? – A lány olyan elbűvölően mondta ki a nevet, hogy Roger azt kívánta, bárcsak térne át egy másik témára. És bizonyos mértékben, meg is tette. – Amikor tegnap éjszaka lefeküdtem, sok minden jutott eszembe. Hárman menekültek el, ugye? Volt egy lány is…

– Patrícia Holm?

– Persze.

Roger bólintott és újabb szalonna-szeletkét tűzött fel a villára.

– Ő nincs itt – mondta. – Valahol a Földközi-tengeren hajózik éppen. Az Angyal nem engedte, hogy visszatérjen velünk. A legtöbb ügyben együtt voltak, de most, hogy hosszú börtönbüntetést vagy még rosszabbat kockáztatunk, az Angyal a sarkára állt. Megkérte egy régi barátját, akinek van egy jachtja, hogy vigye el Patet egy hosszabb hajókirándulásra. Mi meg visszajöttünk.

– Az a lány már régóta együtt van vele?

– Talán három éve. Egy másik kaland során szedte fel és azóta együtt vannak.

– Összeházasodtak?

– Nem.

Roger bánatosan eltűnődött azon, hogy milyen könnyen aratnak diadalokat egyes férfiak, mégha nem is érdemlik meg, de még most sem jutott eszébe, hogy a hűtlenség bűnébe essen főnökével szemben.

Egyszerű őszinteséggel folytatta. – Tudja, ez a kérdés sosem merült fel. Mi törvényenkívüliek vagyunk. A körön kívül állunk, a hétköznapi szabályok nem vonatkoznak ránk. Talán, majd egyszer…

– Visszanyerik helyüket a körön belül?

– Ami engem illet… nem tudom.

A lány elmosolyodott.

– Valahogy – mondta – nem tudom elképzelni a barátját, amint süteményt hordoz körbe a teadélutánokon és áradozó háziasszonyokat táncoltat.

– Az Angyal? – Roger felnevetett. – Valószínűleg kést hajigálna a zenekarra, hogy élénkítse a hangulatot… Már itt is van.

Az utcáról motor zaja hallatszott, egy autó állt meg a ház előtt. Egy pillanattal később hajlott hátú, ősz szakállú, sötét szemüveget és fekete, kopott kalapot viselő öregúr lépett be a nappaliba. Botra támaszkodott, másik kezében egy barna papírba hanyagul begöngyölt csomagot tartott.

– Milyen gyönyörű reggel – zihálta reszkető hangon. – És két ilyen gyönyörű fiatal ember együtt reggelizik. Ejnye, ejnye, ejnye! – Felegyenesedett. – Roger, te nagyszájú fia egy kancsal ló-tolvajnak, nekem is hagytál valamit?

A botját és a csomagot a sarokba hajította, majd utána küldte a szakállát, szemüvegét és a kalapját… aztán lesimította a kabátját. Valami csoda révén a kopottság minden illúzióját eltüntette ruhájáról; s maga az Angyal állt ott, nyakkendőjét igazgatta a kandallópárkány fölötti tükörben – a rendes, makulátlan, kedélyes Angyal.

– Napról napra fiatalabb és csinosabb leszek – mormolta elégedetten, majd nevetve megfordult. – Bocsássa meg az amatőr színjátszást, Sonja. Sejtettem, hogy jó néhány rendőr kereshet ma reggel – és igazam is volt. Csak a Piccadillyn hárman ácsorogtak, egyiküktől megkérdeztem, hány óra van. Mindenesetre összeszedtem magának némi ruházatot. Nyugodtan hordhatja, mert egy olyan hölgy tulajdonát képezik, aki egy igazi, eleven lordhoz ment feleségül – bár én mindent megtettem, hogy megmentsem a fickót.

Sóhajtva huppant le a székre és a tányérra meredt, amelyet Roger tett le elé.

– Micsoda – csak egy tojás? Sztrájkolnak a tyúkok vagy mi történt?

– Ha még egyet akarsz – szólalt meg Roger támadóan – tojjál magadnak. Csak négy tojás volt itthon, és a vendégünk kettőt evett.

Simon mosolyogva fordult a lányhoz.

– Nos – mondta – örömmel hallom, hogy már elég jól érzi magát ahhoz, hogy megbirkózzon két tojással.

– Tökéletesen jól érzem magam ma reggel – mondta a lány. – Biztosan az az ital hozott rendbe, amit múlt éjjel adott.

– Tényleg remek szer – mondta. – Majd odaadom a receptet, mielőtt elmegy, hogy kéznél legyen, ha legközelebb megint elkábítják. Amellett remek ellenszere a másnaposságnak – ha tapasztalt valaha ilyesmit.

Fölemelte kését és villáját.

– Nem azt mondtad, hogy láttál néhány detektívet? – kérdezte Roger.

– Többet is láttam. Mérföldekről felismerhetők és lúdtalpasak. Roppant bosszantó látványt nyújtanak egy öregember számára, aki éppen a templomból megy hazafelé. Ezek nem egészségügyi sétát végeztek csak… nem csak beszívták a balzsamos levegőt és nem csak a vacsorájukon töprengtek. Nem tartották meg a szent Szabbathot, hanem mindenféle munkát végeztek. Régen sétáltam már ennyi fagyos tekintet kereszttüzében. Egészen megdöbbentő volt. – Az Angyal kedvesen vigyorgott. – De ez mindenképpen annyit jelent, hogy a macska kiugrott a zsákból, mégpedig fürgén. Eleget tudhatnak ahhoz, hogy Heinz egész évre el legyen látva munkával. Eljárt a szája, most innen Honoluluig mindent tudhatnak. Sejtettem, hogy Heinrich kihasználja az alkalmat.

 

2.

 

A lány szólalt meg először.

– A rendőrség keresi magát?

– Évek óta keresnek – válaszolt az Angyal vidáman. – Már csak úgy általában. De mostanában kezdett elvadulni a hajsza. Igen, azt hiszem, ma reggel népszerűtlenségem csúcspontján vagyok, már ami a Scotland Yardot illeti.

– Végeredményben – szólalt meg Roger – az ember nem rabolhat el egy acélhercegnőt anélkül, hogy valami ne történne.

Simon vett a lekvárból.

– Igaz, óh, királyom – mormolta. – Bár aligha ez lesz a vád. Ha Heinrich egy elrabolt acél hercegnőről dalolt volna, biztosan megkérdezik tőle, vajon mit keresett a hölgy a házában. A pokolba a vasárnappal! Bármelyik másik napon megvehetném az esti lapot és megtudhatnám, milyen zsoltárt zengedezett, így viszont kénytelen vagyok személyesen körülnézni és érdeklődni.

– Mit akarsz csinálni? – hördült fel Roger.

– Személyesen érdeklődni – mondta az Angyal. – Úriembernek álcázom magam és meglátogatom Rudolf herceget a Ritz Szállóban. Tőle majd megtudom a híreket.

Hátratolta a székét és a cigarettásdoboz után gyúlt. – Lehetséges, hogy begyepesedett agyad nem fogta fel – jegyezte meg kedvesen –, hogy a nemzetközi cselszövések problémáit rendszerint igen egyszerűen lehet összefoglalni. Nézzük például Rudolfot. A tekintélyének növelése érdekében, orrba akarja vágni B-t. De B sajnos nagyobb ember, mint A. Megérkezik C és felajánl egy revolvert A-nak, amellyel B-t biztos távolságból le lehet lőni. De mi elpusztítottuk ezt a fegyvert. C erre azt javasolja, hogy közvetítő lesz egy szövetség megkötésében A és B között, ennek segítségével le lehet győzni B felháborító fölényét. C természetesen a kerítésen ücsörög és arra vár, hogy miután a többiek félig agyonverték egymást, egy költséges szanatóriumba szállítsa őket. Világos?

– Mint a vakablak – mondta Roger.

– Nos folytatta az Angyal nyugodtan – ha meg akarnád tudni, hogyan is óhajtják a szövetséget megkötni, nem lenne hasznos megkérdezni A-t?

– És ő természetesen rögtön meg is mondja neked.

Simon szomorúan megrázta a fejét.

– Ebben a játszmában vannak olyan finomságok is, amelyek meghaladják a szellemi képességeidet, Roger. Majd később tisztába jössz velük. Addig is…

Az Angyal hátradőlt, órájára pillantott és az asztal túloldalán ülő lányra nézett. A könnyedség, amelyet olyan vidáman viselt, lecsúszott róla, mint vállról a köpönyeg; komolyan figyelte a lány arcát és megpróbált kiolvasni valamit a mogyoróbarna szemekből. Sonja azóta figyelte őt, amióta bejött a szobába; az Angyal tudta, hogy tervének sorsa valamiképpen már eldőlt.

– A becsületszava még négy óráig érvényes, de én már most visszaadom.

Lehet, hogy a lány hűvösen megköszöni és máris távozik. Lehet, hogy kedvesen, kissé zavartan mond köszönetet és elmegy. Ha bármi jelét tapasztalná ennek, az Angyal egy szót sem szól többet. Minden hiába lenne, hacsak a lány nem marad itt önként. S csak egy dolog hajlíthatja meg az akaratát – valami, amire Simon alig mer gondolni.

– Miért teszi ezt? – kérdezte egyszerűen a lány.

 

3.

 

– Miért teszi ezt?… Szavamat adom… – Az Angyal megforgatta agyában ezeket az egyenes mondatokat. Az is eszébe jutott, ahogy a lány kimondta ezeket. Ahogy mindig beszélt. Ez a csodálatos egyszerűség…

„Amerika legbájosabb hölgye”, írta róla a Bystander; és az Angyal arra gondolt, milyen keveset is jelent ez a mondat. És mégis ez illett rá legjobban. Volt benne valami, amit csak az értett meg, aki találkozott vele. Ha le kellett volna írnia, csupán frázisokkal tehette volna meg – de ezek megfosztanák a lányt friss természetességétől, elhomályosítanák, sőt elbizakodottnak mutatnák. Ám ez a tulajdonság teljesen hiányzik belőle. Olyan ártatlanság sugárzott róla, hogy szinte áhítatot keltett, s ugyanakkor fantasztikus reménység dobbant meg a szívében.

– Tegnap éjjel elgondolkoztam a dolgon, ahogy ígértem – felelte Simon csendesen.

A lány még mindig nem mozdult meg.

– Kidolgozta a tervét? – kérdezte.

– Igen.

– Kíváncsi vagyok, vajon megegyezik-e az enyémmel?

Simon felhúzta a szemöldökét.

– Megegyezik-e a magáéval?

A lány mosolygott.

– Én is tudok gondolkozni, Mr.… Angyal. Megtanítottak rá. És tegnap éjszaka igen sokat gondolkoztam. Mindarról, amit mondott és mindarról, amit hallottam magáról. Elhittem azt, amit mondott nekem, így hát… tudtam, hogy csak egy dolgot lehet tenni.

– Nevezetesen?

– Nem nevezett engem Marius csatabárdjának? Azt hiszem, igaza volt. És ez jelent valamit számunkra. De annyi mást nem tudunk – hogyan akarják a bárdot használni és milyen más fegyverekkel akarják támogatni. Maga elvette tőlük a csatabárdot, de ez minden. Marius még mindig ki akarja vágni a fát. Egyszer már azt hitte, legyőzte őt, de tévedett. Most, ha csak elveszi a csatabárdot, tudnia kell, hogy azzal nem győzte le. Már aláásta a fát. Talán így is kidől a legközelebbi viharban. Talán már most is nehéz kitámasztani, amíg a gyökerek ismét lenőnek, anélkül, hogy engednénk Mariust, hogy ismét szabadon lesújtson rá. S hogy le ne sújthasson, biztosítékképpen el kell törni a karját.

– Vagy a nyakát – mondta az Angyal zordan.

– Hát nem olvasok a gondolataiban?

– De igen, tökéletesen.

– És mi volt a terve?

Simon a lány szemébe nézett.

– Meg akartam kérni… hogy menjen vissza… Heinrich Dusselhez.

– Én is ezt akartam javasolni.

Ebben a pillanatban Roger Conway elveszítette a fonalat. Az Angyal nem mondott neki semmit. Az Angyal megállás nélkül dudorászott a fürdőkádban, ami nála a lelki béke biztos jele volt. A körülmények ismeretében Roger Conway csodálkozott… De Simon felöltötte az álruháját, beült az autóba és eltávozott anélkül, hogy egy szóval is megmagyarázta volna jókedvének okát… Aztán jött ez a beszélgetés. Látta a hosszú, nyugodt pillantást, amit Simon és a lány váltottak s úgy érezte, hogy ezek ketten egy más világban mozognak és beszélnek – és ebbe a világba ő nem jut be soha. Úgy tűnt, mintha álmában hallaná őket, ahogy megbeszélik ezt a lehetetlen dolgot.

Roger ismerte az Angyalt, a vakító merészség villámcsapásait, amelyeket az Angyal készenlétben tartott, senki nem ismerhette volna jobban, de ez a robbanás majdnem fölborította a lelki egyensúlyát. Pedig ez nem egyedülálló dolog. Pillanatnyi habozás nélkül megállapítható, hogy azok ketten egy fajtából valók. Bár különböző utakon, de ugyanabban az országban haladnak – olyan országban, ahová közönséges ember nem juthat el soha. És Roger Conway, aki mindig azt hitte, hogy ezen a világon senki nem tud az Angyal oldalán haladni, most sok mindent kezdett megérteni.

Mintha álmodna, úgy hallotta őket, amint nyugodtan, csendesen beszélgetnek, kérdeznek és felelnek. Kevésbé lett volna zavarban, ha bármelyikük is olyasmit mond, amire számíthatott, vagy, amit feltételezhet, de erről szó sem volt. Ezek a dolgok az ő nyelvükben nem léteztek. Nyugodt, szaggatott mondataik úgy csendültek az agyában, mint a végtelen sötétségbe hulló csiszolt drágakövek.

– Számításba vette a veszélyeket?

– Magamra nézve?

– Igen.

– Én úgysem lehetek biztonságban – soha.

– Gondolt azoknak a sorsára, akik benne vannak a játszmában? Kudarcot is vallhatok. Ez annyit jelent, hogy átengedtük Mariusnak a terepet.

– Nem vallhat kudarcot.

– Vajon van-e jogunk minderre? – kérdezte az Angyal.

Roger most egy új Angyalt látott, akit még meg kellett szoknia. Egy új Simon Templart, aki maga mögött hagyta a régi szép kardcsörtető, gondtalan napokat, aki jóval komolyabb és szigorúbb lett, s nagyobb játszmába kezdett, mint életében valaha – de a régi eszmények fénye csillog kék szemében, amely soha nem fog megöregedni, s ott lobog a régi, nevető, a pokollal is dacoló vakmerőség, amire mindig szüksége lehet.

– Van jogunk megkockáztatni a kudarcot? – kérdezte Simon.

– Van-e joga visszafordulni? – válaszolt kérdéssel a lány. Van-e joga meghátrálni és mindent elölről kezdeni, amikor előre is haladhat?

Az Angyal bólintott.

– Csak meg akartam kérdezni magát, Sonja. És maga megadta a választ. Még többet is tett – kivette a számból a szavakat, és elmondta azokat a kifogásokat, amiket én akartam mondani.

– Végiggondoltam őket.

– Akkor… előre.

Az Angyal halkan, nyugodtan beszélt, de Roger mintha harsonaszót hallott volna. Az Angyal folytatta.

– Elég volt már a háborúból. A küzdelem az erősek joga – azoké, akik tudják, miért harcolnak, s a harcot önmagáért kedvelik. Mi, a barátaim és én – ilyenek voltunk, és mégis megesküdtünk rá, hogy soha többet nem szabad előfordulnia ilyesminek. Nem kerülhet sor erre az újfajta harcra – amelyben hidegvérrel és tudományosan megcsonkítják és lemészárolják az iskolás fiúkat és azokat a szegény bolond felnőtteket, akiket mocskos pénzemberek érdekében terelnek a halálba. Láttuk, hogy ez bekövetkezhet. A zászlók lobognak, a zenekarok muzsikálnak, a politikusok olyan országokról szónokolnak, amely méltó az ott élő hősökhöz és a szegény bolondok éljeneznek és őket is éljenzik, miközben újabb őrültség van készülőben, még rosszabb, mint az utolsó volt. Újabb háború, hogy véget vessenek a háborúnak… De mi tudjuk, hogy semmiképpen nem lehet a háborúnak háborúval véget vetni. A háborút csak úgy lehet befejezni, ha vannak olyan férfiak, akik hála Istennek hisznek a jóban és a rosszban, s akad köztük olyan, aki elég bátor ahhoz, hogy a hitéért harcoljon. Mindig is így volt. S ez az én hitvallásom is. Remélem, hogy soha nem élem meg azt a napot, amikor szánalmas, civakodó szőrszálhasogatók uralma alá kerül a Föld, nem lesz többé fehér és fekete, mindent sivár, viszonylagos szürkeség lep el, mindenkinek joga lesz a saját átkozott eretnekségéhez, és sokkal nemesebb dolog lesz megértőnek lenni undorító szomszédainkkal szemben, mint a képükbe vágni, mielőtt visszavezetnénk őket az igazság egyenes, de keskeny ösvényére… De ez más. Ennek nincs keresztes hadjárat jellege. Ez csak tömeggyilkosság – néhány tőkés pénzügyi egyenlege javára. Ezt láttuk mi – három hajszolt törvényen kívüli, akik semmibevették a törvények paragrafusait egész Európában, ilyen vagy olyan ábrándozó kifogásokkal csak azért, hogy az életet elviselhetővé tegyük a magunk számára ebben a bátortalan civilizációban. S amikor ezt láttuk, tudtuk, hogy utunk végére értünk. Megtaláltuk azt, amiért érdemes harcolni… igazán érdemes… sokkal inkább, mint azokért a kis dolgokért, amelyekért addig harcoltunk. Egyikünk már az életét adta érte. De a munka folytatódik…

Az Angyal hirtelen felpattant.

Ezzel a gyors mozdulattal egyszerre a régi, vakmerő mosoly is felvillant az arcán. Simon Templar mintha minden kétséget és árnyékot kisöpört volna a szobából, s csak a napfény, a mosoly, a távoli harsonák hihetetlen szava maradt meg.

– Menjünk!

– Hová? – kérdezte Roger tanácstalanul. Az Angyal elnevette magát.

– Munkába, barátocskám – mondta. – Munkába! Tolass odébb, hadd férjek a telefonhoz.

Roger kissé szédelegve arrébb lépett, és figyelte, ahogy az Angyal tárcsáz. Simon arcán újfajta derű tükröződött, s miközben a kapcsolásra várt egy kis dalt kezdett dúdolni. Elmúlt a töprengés és bizonytalanság ideje, az elmélkedés, a tervezgetés, a lustálkodás és a megfontolt tanácskozás véget ért, semmivé foszlottak azok a bosszantó dolgok, amelyek ellen az Angyal lángoló életereje olyan türelmetlenül küzdött. Ismét mozgásba lendült – gyors, mosolygó, lovagias férfi, aki nevetve, bátran indul a csatába, akit nem rettent meg a hirtelen halál. Boldogan veszi az akadályokat, azzal a csodálatos lelkesedéssel játssza a régi játékot, amely már csak benne lobog.

– Halló? Beszélhetnék doktor Mariusszal?… Templar… Simon Templar… Köszönöm.

Roger Conway hirtelen felszisszent.

– Angyal, megőrültél? Ezt nem teheted… túlságosan nagy a tét…

– Ki akar babszemekben játszani? – érdeklődött Simon.

És aztán, mielőtt Roger kellőképpen visszavághatott volna, elvesztette a hallgatóságát. Mert az Angyal már azzal az emberrel beszélt, akit mindenki másnál jobban gyűlölt a világon.

– Maga az, Marius, báránykám? – szólalt meg kedélyesen, csaknem becéző hangon. – És hogy van Heinrich? Igen, gondoltam, hogy értesülni fog a visszatérésemről. Már hamarabb is felhívtam volna, de nagyon elfoglalt vagyok. Mint orvos, nem rendelkezem a saját időmmel. Éppen tegnap éjjel volt egy rendkívüli esetem. Heinrich nem mesélte?… Igen, reméltem, hogy elmondja. Úgy vélem, nagyon érdekelte az eljárásom. Valósággal… izé… elvakította… Nem, semmi különös. Csak eszembe jutott, hogy megnyugtassam a fülemet a maga édes hangjának zengésével. Olyan hosszú idő telt el azóta, hogy bizalmasan beszélgettünk… A beteg?… A körülményekhez képest jól van. Azt hiszem, holnap már eléggé magához tér ahhoz, hogy visszamehessen a követségre… Nem, ma még nem. A kábítószernek, amit használtak, elég erős utóhatása van, és én sosem küldöm haza a pácienseimet addig, amíg egészen talpra nem állnak; ez a kezelésem ingyen reklámja… És adja át üdvözletemet Rudolfnak. Lehet, hogy beugrom a Ritzbe és megiszunk egy koktélt ebéd előtt. Pá-pá, Szépfiú…

Letette a kagylót.

– Remek! – mormolta elragadtatottan. – Mindennél remekebb! Ha valami alantas cselszövésről van szó, azt hiszem, emellett a szöveg mellett Machiavelli elbujdoshatna az erdőbe és beállhatna a vörös kámzsás banditák soraiba. Szépfiú remekül viselkedett… végig nem esett ki szerepéből… de mégis bekapta a horgot. Határozottan. S majd jól megakad a torkán… Érted a dolgot, Rogerem?

– Nem én – vallotta be Conway.

– És maga, Sonja? – Az Angyal ránézett a lányra.

A lány megrázta a fejét, az Angyal felnevetett és cigarettára gyújtott.

– Marius tudja, hogy maga nálam van. Azt hiszi, hogy még mindig a kábítószer hatása alatt áll. Marius tudja, hogy nem árulnám el a nyilvánosságnak, hogy maga itt van – a mostani körülmények között. Úgy vélem, most szinte újjászületett. Egy napja van arra, hogy megtaláljon engem és elvigye magát. Persze azt hiszi, hogy én nem jöttem rá erre – de téved.

– Roppant érthető – jegyezte meg Roger szarkasztikusan. – De ha jól értem, elvárjuk tőle, hogy meg is találjon minket.

– De hiszen megmondtam neki.

– Hogyan?

– Ebben a pillanatban érdeklődik a számom után a telefonközpontban.

– És mi hasznát veszi ennek? A központ nem adja meg a címedet.

Az Angyal elvigyorodott.

– Roger – mondta tárgyilagosan. – Feleannyi eszed van, mint egy gyapotmagfúró-bogárnak, egy nagyon kis példánynak. Intrikus képességeid valószínűleg a világ egyik legsikeresebb enyvgyárosává tennének.

– Lehetséges. De ha pontosabban körülírnád a dolgot…

– De hát olyan egyszerű! – kiáltott fel az Angyal. – Persze, tapintatosnak kellett lennem. Nem mondhattam semmi olyat, amelynek segítségével megszagolhatta volna a csalit. Nem olyan régen történt találkozásainknak köszönhetően tudja, hogy nem vagyunk tökkelütött idióták és ha egy egész halom csalétket szórok elé, akkor hosszú ideig tűnődött volna, hogy bekapjon-e egyet. De nem ezt tettem. Csak egy kis morzsát szórtam el – de elég nagyot ahhoz, hogy feltűnjön neki, ám mégis elég kicsi volt ahhoz, hogy Marius elhiggye, véletlenül szóltam el magam. A Szépfiú eszes fiú… Mit gondolsz, mit csinál most?

– Enyvet főz.

– Az egész vezérkara úgy habzsolja a telefonkönyvet, mint az éhes tőzsdeügynökök az utolsó Wall Street-i árakat a gazdasági válság alkalmával. A központtól megtudhatta, hogy a hívás nem nyilvános fülkéből jött, és már hegyezte is a füleit. Az is megkeserítené az életét, ha kiderülne, hogy egy szállodából vagy étteremből hívtam, de ezt meg lehet kockáztatni. Nem, Roger, mérget vehetsz rá, hogy az istentelen Marius egész személyzete most vadul lapozza a telefonkönyveket és úgy mered a számokra, mintha sohasem láttak volna még hasonlót, és egy, vagy harminc perc múlva – attól függően, hogyan osztották el maguk között a neveket – egyikük majd diadalordítást hallat és vidám nótába kezd az Upper Berkeley Mews 7-es számáról.

– És ez mennyiben segít rajtunk? – kérdezte Roger.

– Így – mondta az Angyal és részletesen elmagyarázta a dolgot.